/1. Levél 3. Rész - Idegölő várakozás\

Sziasztok Drága Olvasók!:)
Nagyon sok idő után (amiért óriási elnézést kérek) megérkezett az új rész, ezenkívül új designet kapott az oldal. Köszönöm a kommenteket, a pipákat, és nagyon örülök mind a 7 feliratkozónak!:) Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket, hamarosan hozom az újat, jó olvasást!:)

1. Levél 3. Rész – Idegölő várakozás

Ott álltunk az oldalvonal mellett a fiúkkal, és azt vártunk, hogy lehozzák Louist a pályáról… hordágyon, eszméletlenül. Nem, ez nem egy nagy meccs, mint valami FC Barcelona általi játék, ám a csarnok pont annyira volt az, hogy legyen egy elsősegélyt nyújtó csapat. Arrébb álltunk, hogy el tudjanak menni közöttünk a segítők. És itt kezdődött csupán az este, pont akkor, amikor Louis látványától, ahogy mozdulatlanul fekszik, csukott szemmel azon az ágyon kicsordult a szememből az első könnycsepp.                          

Egy ápoló utána a hordágy, majd ismét egy ápoló, utána pedig az edző, a sajátjaink edzője, aki nélkül folytatódott mögöttünk a meccs, majd mi is követtük a sort, és mi nyolcan, kivonultunk a csarnokból a folyosóra. Meg sem álltunk az elsősegély szobáig, ahol felrakták Louist az ágyra, és megkezdték az ápolását. Feltartották magasba a lábát, vizes ruhát tettek a nyakára, majd oldalra fektették. Semmi.

- Hívd mentőket Eric! – szólt oda az egyik ápoló az edzőnek, aki másodperceken belül füléhez emelte a telefonját és információkkal bombázta a diszpécsert.

- Hány éves? – nézett ránk az edző.

- Tizennyolc – motyogtam, és konkrétan, ahogy kimondtam, már azon gondolkodtam, hogyan sikerült kiejteni egy szót is a számon?! Mindenem remegett. A gyomrom, a térdem. És minél több ideig feküdt ott Louis, bármilyen életjel nélkül, annál jobban kezdtem bepánikolni.

- Rendben – csúsztatta vissza a zsebébe a készüléket az edző. – Azt mondták öt perc és itt vannak, úgyhogy azt megvárom, aztán visszamegyek a meccsre. Bementek vele a korházba? – pillantott felénk.

- Persze – szólt Harry.

Nem tudom mennyi ideig álltunk ott, és néztük, ahogy az ápolók próbálják keltegetni Louist az ájult állapotból, amikor végre megérkeztek a mentősök, felmérték a helyzetet majd velünk és természetesen Louissal együtt kivonultunk az autóhoz, amibe miután kinyitották a hátsóajtaját beemelték Louist.

- Valószínűleg nincsen nagyon komoly baja. Agyrázkódás az lehetséges, de még ma fel fog ébredni, természetesen – sorolta az egyik mentős nekünk, valami megnyugtatás féleképpen. – Ki szeretne velünk jönni? – kérdezte, mire mind a hárman felém néztek. Egyszerre. Visszanéztem rájuk, de nem tudtam mit mondani rá. Megráztam a fejem.  – Jót tesz neki, ha legalább a tudat alattija érzékeli, hogy valaki ott van, akit ismer és szeret. Egyébként lehet nekünk is szükségünk lesz róla egy- két információra, és ahhoz is szükség van hozzátartozóra – folytatta.

- Te tudod a legjobban az információkat - szólt Harry, és valóban volt igazság a szavaiban.

- Jó, az igaz, de az nem illik rám, hogy Louis szeret… - feleltem, Harry pedig a körülmények ellenére elnevette magát.

- Na, menj! – tette a hátamra a kezét, afféle biztatás kép.

Kínkeservesen megindultam az autó felé és beültem a hátsó részen elhelyezett széken. Louis körül egy újabb ápoló, vagyis mentős munkálkodott, de továbbra is eszméletlen maradt. Ám olyan hamar megérkeztünk a korházhoz, hogy kérdezni se volt időm. Ennyi időre kellett mentővel eljönnöm? Még csak a hangom se hallhatta, hogy „az segítse a felébredésben”. Hülyeség ez az egész, de nekem oly mindegy csak legyen végre jól.

Kinyitottak az autó hátsó ajtaját, majd a mentős, aki elől ült intett, hogy előbb szálljak ki én. Megtettem, és amikor az ugrásszerű mozdulatom után oldalra néztem már megpillantottam a felénk siető három fiút. Louist is kivették a mentősök, majd elkezdték befelé tolni. Amikor úgy három méterre voltunk tőlük, megtörtént az, amire csupán negyed órája várunk, mégis egy örökké valóságnak tűnt: Louis kinyitotta a szemét, de már nem láthatott minket.

*

Csak ültünk a Louis szobájához legközelebb lévő váróteremben és vártunk. Ennyit csináltunk több mint egy órán át. Kínomban már a falba vertem a fejem, amíg Niall mindenféle automatából szerzett kaját tömött magába, Liam pedig szintén hasonló eredetű kávét kortyolgatott, közben eszméletlenül értelmet, és fárasztó hülyeségeken röhögtek. Harry pedig felszívódott, de az is meg lehet, hogy elmondta hova megy csak pont nem volt kedvem ráfigyelni. Szóval egy órán át szuggeráltuk a kórterem ajtaját, ám az sehogy sem akart kinyílni. Mellesleg kicsit sem stressz oldó helyzet, amikor hosszú ideig egy diagnózisra vársz, sőt mi több, minél több ideig ültünk ott, annál inkább gondoltam azt, hogy mégiscsak valami komolyabb baja lett.

- Na, itt vagyunk – sétált felénk Harry.

- Mit csináltál? – kérdeztem, és abbahagytam a koponyám kínzását.

- Telefonálgattam. Felhívtam Louis szüleit, és Zaynnel is beszéltem. Megnyerték a meccset 2-1-re – szólt, és lehuppant közém és Liam közé. – Mondtak már bármit is Louisról? – kérdezte reménykedve.

- Semmit az égvilágon, pedig már vagy egy órája itt ülünk – mérgelődtem.  - Egyáltalán csinált látta már orvos, vagy csináltak vele valamit?

- Ez egy remek kérdés – röhögött fel. – Csak válaszolni nem tudok rá.

Végül egy újabb várakozással töltött fél óra után végre oda sétált hozzánk egy orvos.

- Úgy néz ki egyelőre, hogy a fiúnak semmi komolyabb baja nincs, ám pár napra bent tartjuk megfigyelésre. Az agyrázkódása evidens volt, ám azt nem tudhatjuk pontosan súlyos-e, vagy csak általános. A hétvégén mindenképpen hazamehet. Attól függetlenül, hogy betöltötte a tizennyolcadik életévét, értesítették már a szüleit? Már csak azért is, mivel ha jól gondolom, maguk sem lehetnek idősebbek nála – hadarta el, az őszes hajú, szemüveges doktor úr. 

- Igen, már beszéltem velük, még ma bejönnek – felelte neki Harry.

- Mondjuk, az felesleges, mivel jelenleg alszik, és azután is pihennie kell – mondta.

- Akkor mi sem láthatjuk már ma? – kérdeztem csalódottan.

- Nem. Holnap délelőtt vizsgálatokat végzünk, ám délután már meglátogathatják – magyarázta. – Van még kérdésük?

- Nem, azt hiszem nincsen – ráztam meg a fejem.

- Hát, akkor további szép napot! – mondta, és azzal hátat is fordított nekünk.

- Mi a rákot jelent az, hogy evidens? – ráncolta a szemöldökét Niall, mire mind a hárman felnevettünk. 

- Haza vigyünk? – tette a vállamra a karját Harry.

- Aha, légy szíves – mosolyogtam rá, és elindultunk kifelé a korházból. Pár per

cen belül pedig már a társasházunk lépcsőjén sétáltam fel.

- Te jó Isten! – ugrott ki elém Alice a konyhából. – Hol voltál már megint?

- Korházban – feleltem. Na, jó, azért volt benne egy kis olyasmi, hogy húzni akartam az agyát.

- Hogy mi van??? – ordította idegesen. – Miért nem hívtál fel? Meg egyáltalán mi a fene történt?

- Louisnak volt egy szerencsétlen balesete a meccs közben. Azt mondta az orvos agyrázkódása van, de még nem biztos az erőssége – feleltem.

- Ijj, az nem jó – mondta.

- Hát nem. De, elmondhatom magamról, hogy „olyan fontos vagyok az életében”, hogy én kísérhettem a mentőben – szóltam, és egy nyúzott mosolyt erőltettem az arcomra.

/1. Levél 2. Rész - A meccs\

Drága olvasók!:)

Először is szeretném megköszönni a kommenteket, a pipákat, amiket ehhez a részhez is várok, ezen kívül a 4 feliratkozásért is nagyon hálás vagyok! Íme itt a harmadik rész, remélem tetszeni fog! (A következő rész pár napom belül érkezik.)

További szép napot, jó olvasást!:)

1. Levél 2. Rész – A meccs

Szerda   

                    

Egy átbőgött este, és egy átforgolódott éjszaka. Így jellemezném a tegnapi napom folytatását. Reggel pedig kialvatlan arccal, táskás szemmel és nyűgöse

n keltem, ám a betegséget (egyelőre) megúsztam, úgy néz ki sokat segített rajtam Alice meleg fürdő – forró tea kúrája. Szóval kénytelen voltam kikecmeregni az ágyból, reggelizés közben megpróbálni nem elaludni, és belefejelni a müzlis tálba, aztán felöltözködni, valami féle vállalható arcot varázsolni magamnak, majd indulhattam a suliba. Remek.

Beléptem a terembe, ikernővéremmel együtt. Ő helyett foglalt az ajtófelőli padsor első padjában (mögötte Louis már megérkezett, így megpróbáltam tisztes távolságba elkerülni, mind magát őt, mint a tekintetét), én pedig a középsőpadsor harmadikjába huppantam le Harry mellé. 

Összekulcsolt karomat a padra helyeztem, és ráhajtottam a fejem. Tulajdonképpen így töltöttem az első három órát, ilyen pózban írva, vagy figyelve. Aztán Harry megelégelte (miután körülbelül az utolsó egy órában végig bámult).

- Neked meg mi a bajod? – kérdezte. Az ehhez hasonló rendkívül kedves és aranyos érdeklődések mindig megdobogtatják a szívem. Hát nem cuki?!

- Nem aludtam valami sokat – feleltem, és tulajdonképpen igazat mondtam, más kérdés, hogy nem erre volt kíváncsi.

- Miért? – tette fel a logikus kérdést, én pedig felemeltem a tekintetem. – Csak azt ne mondd, hogy megint Louis…

- Akkor nem mondok semmit – válaszoltam és egy fancsali vigyort erőltettem az arcomra. 

- Ahh… Mit csinált? Most már tényleg beszélnem kell vele – rázta meg a lehajtott fejét.

- Úgy volt, hogy tegnap találkozunk – kezdtem, de nővéremhez hasonlóan ő is a szavamba vágott.

- Na, ne szívass! Te komolyan sosem adod fel? – röhögött fel. Döbbenten néztem rá. Komolyan, miért hiszi mindenki azt, hogy ennyire naiv vagyok?

- Nem én írtam neki, hanem ő nekem – szóltam, mire egy hosszan elnyújtott jaaa szócskával reagált.

– Mondta, hogy találkozzunk háromkor a parkban és beszéljük meg…

- De hát Louis edzésen volt… - gondolkodott. Szinte hallatszott a kerekek kattogása. – Óóóóó, így már értem – biggyesztette le a száját. – Sokat vártál rá?

- Úgy egy órát… - vontam meg a vállam. – Edzésen? De hát nem is szokott eljárni – értetlenkedtem. Annak ellenére, hogy Louis a gimis focicsapat tagja, Zaynnel együtt, és a városi kupában is játszanak, szinte sosem járnak el az edzésre.

- Fél négykor szakadt az eső, meg utána kb. egész este – ráncolta a szemöldököt.

- Hát igen… Az már egy másik történet, hogy tocsogtam a vízben – feleltem.

- Ijjj – húzta el a száját. – Amúgy tényleg nem szoktak járni az edzésre, de ma délután meccsük lesz, ugyebár, így kénytelenek voltak elmenni a felkészítésre.

- Meccsük?

- Igen, nem tudtál róla? – döbbent le.

- Nem… Mégis honnan tudtam volna? – röhögtem fel, inkább kínomban, mint örömömben.

- Hmm, ez érdekes… Mindenesetre most már tudod – mosolygott.

- Miért lenne érdekes? Ki hívott volna? Louis? Hát persze, olyan gyakran fordul ez elő.

- Nem… Csak azt hittem most téged is meghívott – vonogatta a vállát.

- Is? Hogy érted, hogy engem is?

- Khm… Mindegy – krákogta, majd sebesen írni kezdett, természetesen nem kellett.

- Nem, nem az Harry! Mondd már! – nyaggattam.

- Figyelj, ne akadj ki… Csak azért hittem, mert vagy 20-30 embert meghívott – motyogta.

- Kiket? – kérdeztem, és annyira ledöbbentem, hogy egy hajszálon múlott, hogy el ne bőgjem magam. Mit Louisnak egy több éves barátság.

- Többnyire lányokat, akik a bulin is ott voltak – szólt. Hát igen, mi szüksége van rám, ha ott vannak a magas, vékony, hosszú hajú, divatbemutatóra öltözött lányok, akik sorban állnak érte.  A beszélgetésnek körülbelül befellegzett, miután megpróbáltam leplezni, hogy kiakadtam. Attól még, hogy ezen már nem kellene meglepődnöm, hogy már megszokhattam volna, még eshet rosszul, nagyon rosszul ez az egész. Az, hogy semmibe vesz, mintha nem is léteznék, amíg nem volt jobb én is jó voltam, aztán persze megtörtént a váltás. Hát, csak ennyit érdemlek…

A délelőtt további részében próbáltam senkivel, de tényleg senkivel sem beszélgetni, mert félő volt, hogy azon nyomban, hogy megszólalok, egyúttal kitör belőlem a sírás. A terv nagyrészt bevált, egészen kitartottam addig, míg haza értem.

Otthon az első úti célom egyből a szobámba lévő íróasztal volt, ahova tegnap visszakerült az a bizonyos lap.

2014. Március 10. – Louisnak már a tömegbe se férek bele. (Amikor nem voltam méltó arra, hogy meghívjon a focimeccsére a ’többi lánnyal’ ellentétben) – 3 pont.

Szegény papírt néhány könnycsepp hullámossá tette, van egy olyan érzésem lesz ennél még göröngyösebb is…

A délutáni programom sírásra, és Alicevel való beszélgetésre szűkült, ami tulajdonképpen egyoldalú panaszkodás volt. Már bele törődtem, hogy a ma délutánom se lesz jobb az előzőeknél, és a társaságom csupán a nővérem és a Nutella lesz, amikor megszólalt a telefonom, a kijelző pedig Harry nevét jelezte.

- Meddig váratsz még minket? – kérdezte, és magam előtt láttam az arcán, ahogyan gúnyosan vigyorog, miközben türelmetlenül fel-alá járkál. 

- Hogy mondod? – értetlenkedtem. Letettem a kiskanalat, majd felegyesedve a válaszra koncentráltam.

- Itt állunk a kocsival a ház előtt és rád várunk, vagy rátok, ha Alice is jönni akar – szólt, én, pedig ha lehet még kevésbé értettem.

- Miért vártok rám? És egyáltalán miért vagytok itt? – ráncoltam a szemöldököm, annak ellenére, hogy Harry azt nem láthatta.

- Indulnánk a meccsre… - felelte. Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a kijelentésétől.

- Öhm, nem mondtam, hogy menni akarok… - kezdtem, de Harry egy 10 percben belül legyél itt, és Alice is, ha jönni akar kijelentéssel kinyomta a hívást. Tulajdonképpen fogalmam sem volt mit csináljak. Ha elmegyek, szánalmas vagyok, mert nem hívtak meg mégis elmegyek. Kell egyáltalán elhívniuk? Ha nem akkor is, mert annak ellenére, hogy Harryék itt vannak értem, nem megyek csak azért, mert Louis nem hívott meg. Szóval mindegy volt melyiket választom így is- úgy is szánalmas leszek, szóval amellett döntöttem, hogy megyek. Szeretem a focit, Harryéket is bírom, akkor meg miért ne?!

- Ezek szerint foci meccsre megyek – néztem a telefonom kijelzőjére az órára tekintve, majd megráztam a fejem és a nővéremre néztem. – Jössz?

- Foci? Öhhm, khmm… inkább kihagyom – felelte, belőlem pedig kitört a nevetést. Nem ismerek olyan embert, aki nála jobban utálná a focit. Hát nem mindenki egy forma, még az ikerpár sem…

Szóval volt 8 percem arra, hogy felvegyek valami vállalhatót, meg úgy általában rendbe hozzam magam. Ennyi idő alatt ez szinte képtelenség volt, főleg ha azt is nézzük, hogy egy olyan eseményre készültem, ahol Louis is ott lesz. Még akkor is ha ő a pályán fogja kergetni a labdát, én pedig a lelátó egyik sorában fogok ülni.

Azt hiszem az utolsó másodpercek egyikében végül kiléptem a lépcsőházunk ajtaján, ahol Harryt, Niallt és Liamet pillantottam meg fekete autójuk társasságában.

- Te aztán kitöltöd a felhasználható időt – röhögött Liam, és már szállt is be a kormány mögé. – De most már tényleg siessünk, mert késésben vagyunk – sürgetett.

*

A lelátón ülve komolyan megfogalmazódott bennem a kérdés miszerint én mit keres itt? Tulajdonképpen abból állt számomra a meccsnézés, hogy karba tett kézzel lejjebb csúszva a széken várom, hogy történjen valami, és próbálom ébren tartani magam.

Húsz perc sem telt el a játékból, de én már halálra untam magam és a végső elkeseredésemben úgy döntöttem megnézem, van e valami értelmes a büfében.

- Srácok kértek valamit a büféből? – szóltam nekik, a lehető leghangosabban, hogy halljanak is valamit belőle.

- Hozz hot – dogot! – csillant fel Harry szeme, de egy pillanatra se nézett rám, hanem tovább figyelte a pályát.

- Kettőt – szólt Liam, előre bámulva.

- Négyet – mondta Niall, és erre már oda néztek. Persze, rám se rántsatok. (Mondjuk az tényleg meglepő, hogy annyit eszik, mint Liam és Harry összesen…)

- Jó, akkor hozok négy hot-dogot nektek – kimásztam közülük, végig a sorok, méltatlankodó tekintetek és szavakkal bombázva, amiért kitakarom a focizó fiúkat.

A büfénél senki sem állt sorba, ami logikus, ugyanis senkise olyan hülye, hogy a meccs közepén vásárol, és nem a szünetben. Rajtam kívül… Pár percig csak a kínálat listáját olvastam (elutasítottam a pult mögött álló néni segítségét), és képtelen voltam felfogni miért nincs normális kaja felsorolva. Például gyümölcs vagy saláta. Annál inkább volt mindenféle hizlaló kaja, és édesség.

- Na, döntöttem – léptem a kaszához, a nénire mosolyogva, ám ő kicsit sem viszonozta a gesztust. – Négy hot-dogot szeretnék, 2 deciliteres baracklevet, és egy kis adag popcornt – csupa zöldség és gyümölcs, hiszen barack és kukorica, nem igaz?! Kifizettem, és elvettem a  rendelésem, majd ügyeskedve hogy semmit se ejtsek el visszasétáltam a lelátóra.

- Meghoztam a kaját – szóltam, amikor odaértem, mire egyből három irányból intettek le, köztük a fiúk is.

- Rendben, csak siess be, mert izgi rész van – sürgetett Harry én pedig futó lépésben beültem a helyemre, közben mindenkinek a kezébe nyomtam a hot-dog adagját. (Köszönömöt nem hallottam.) Azután én is próbáltam bekapcsolódni a játékba, és megtudni mi olyan érdekes. Na kezdjük ott, hogy én ezt nem izginek nevezném, mivel alapból a mi kapunkat támadták. Mindkét csapat a mi kapusunk körül tolongott, amiből nem volt könnyű kivenni ki hova tartozik, és egyáltalán mit akar. Végül megpillantottam Louist a hatos vonalon belül állt, és valószínűleg mindenki őt figyelte, mert a vele szembe lévő ellenfél játékos cselezgette előle a labdát, kisebb nagyon sikerrel. És akkor… és akkor meg állt bennem az ütő.

A labdát birtokló fiú neki készült, majd egy hatalmasat rúgott a bőrlabdába, majd… Louis orrába. A rámért ütés elcsavarta a fejét, és hátratántorította. Olyannyira, hogy Louis teljes erőből a kapufélfának csapódott.

Góóóól! Hangzik fel a tömeg felének moraja, de az nem az a része volt az embereknek, akik engem érdekelnek. A másik fél többsége megdöbbenésektől volt hangos, nagyon sokan felpattantak ijedtükben, és úgy követték a történéseket.

A popcorn a földön, Louis a földön, én pedig szélsebesen rohanok a pálya felé, Harryékkel együtt.

/1. Levél 1. Rész - Még jó, hogy vártalak\

Helló, Drága Olvasók!:)
Végül úgy döntöttem már ma felrakom az új részt, hogy minél több kerüljön fel így az elején. Vagyis meglehet, hogy így az első részekben sűrűbbek lesznek az újak, de később átállok a 3 napra. 
Remélem tetszeni fog! Kommenteljetek, pipáljatok és írjatok chatben!
Jó olvasást, további szép napot!:)

1. levél 1. rész – Még jó, hogy vártalak…

Hétfő

 A hétvégém remekül telt. Miután szombat este álomba sírtam magam, menekülve vidám gondolataim elől, a reggel, ha lehet még szörnyűbbre sikerült. Aranyos köhögés (ami már szinte fuldoklásnak minősíthető volt) közepette keltem. De vajon mikor fáztam meg? Amikor könny áztatott arccal haza sétáltam, éjfél után, miniszoknyában, a márciusi hidegben? Ááá, biztosan nem. Mindenestre egész vasárnap a forró tea és a meleg takaró képviselte a legjobb barátaim szerepét.

Pechemre hétfő reggelre nem voltam olyan rosszul, hogy a doki kiírjon (gonosz orvos, nem ad igazolást holmi náthára…), ezért kénytelen voltam elmenni a suliba, hogy a 11/b osztállyal töltsem a napom. Na és, hogy ne ússzam meg ennyivel, ezzel az is együtt jár, hogy egész nap egy légtérben kellett lennem, nem mással, mint Louissal. Osztályon belüli viszonzatlan szerelem… A legjobb dolog a világon. Próbáltam kerülni a társasságát, sőt alig néztem rá egész nap (amire szörnyen büszke vagyok). Természetesen ez egy idő után feltűnt neki, és ő kezdett el bámulni engem, vagy amikor nem, akkor Alicet figyelte. Gondolom próbált leolvasni valamit az arcunkról, sikertelenül.

Valahogy átszenvedtem a 6 tanórát. Jöhetett a délután, amire nagyon élvezetes programot szántam: házi írás, és egy csomag százas zsebkendő társaságában sírós film nézése (Marley meg én… akárhányszor nézem meg, tuti sírni fogok). Gratulálok April, ennél menőbb időtöltést akarva se találtál volna. A film és a konkrét semmit tevés rásegített a kattogó agyamra, ami szokása szerint egy emberről gondolkodott csupán. Ha nem történik semmi is felemésztem magam a hülyeségeimmel, nem hogy egy üzenet segítségével…

Istenem, csak tudnám, miért mondok mindig igent. Komolyan mit várok? Hogy térden állva fog könyörögni, hogy bocsássak meg?! Aha, biztos ez fog történni. Valóság hűbb gondolat, hogy kimagyarázza magát mindenféle hazugsággal, én meg a változatosság kedvéért megbocsátok neki, és kezdődik minden elölről. Mindenesetre egésznap egy mondat járt a fejemben. Háromkor, a parkban.

Kedd

Ha a tegnap délelőttjét kellett átszenvednem, akkor nem tudom a maira mik a megfelelő szavak. Az eszem végig máshol járt (a parkban sétálgatott valahol), így egy másodpercig sem tudtam figyelni az órákon. Lopva pillantgattam Louis felé, de rajta semmi ilyesmit nem vettem észre, sőt. Unottabb képet vágott, mint szokott.

És eljött a délután (persze, hiszen az idő telik, még ha nekem nagyon lassúnak is tűnik…). Eszméletlenül izgatott voltam, ami szintén nem szokatlan, csupán annyival másabb most, hogy régebben rengeteget mentünk el Louissal délutánonként sétálni, beszélgetni vagy néha Mc Donaldsba ilyesmik. Na igen… Régen sok időt töltöttünk együtt, most már legalább annyira keveset, mint amilyet sokat töltöttünk el akkoriban. Ilyen az élet. Változik az idő, még ha nem is akarjuk. Megszoksz vagy megszöksz helyzet, ez egyértelmű. 

Szóval elkezdtem készülődni. Először az egész szettemet átvettem, hogy a lehető legfrissebb hatást keltsem. Aztán rájöttem, hogy a legkevésbé sem jó ötlet, ha teljesen más ruhába jelenek meg, mint, amibe délelőtt voltam. Túl feltűnő lenne. Így hát visszavettem magamra az eredeti öltözékem, és inkább a hajammal és a sminkkel foglalkoztam.

Kinézet probléma letudva, ám ez csak a kezdet volt. Nem tudtam eldönteni egyek e, vagy sem. Félő volt, hogy ha nem eszek éhes leszek, de lehet, elmegyünk kajálni, ha meg nem akkor sem tesz jót, a hányingeremnek.  Végül nem ettem. Aztán kimentem a levegőre, és rájöttem, hogy az ég csak szürkül, ami nem jó jel. Ekkor jött az esernyő probléma, na a hó veszélyről ne is beszéljünk. Az esernyőmet nem találtam (télen nem volt rá szükség), és azt sem tudtam, hogy a hótól félve célszerű volna csizmában menni, vagy tényleg ugyanúgy jelenjek meg, mint délelőtt, azaz cipőben.

Végezetül úgy döntöttem csizmában megyek, de esernyőt nem viszek, biztos nem most kezdd el esni, hiszen még részben tél van, és ha úgy 3 hónapig nem esett eső csak hó, akkor nem ma várható. Legalábbis reméltem. Vagyis eljutottam addig, hogy kiléptem az utcára és megindultam a park felé, kattogó aggyal (mit mondjak majd neki?), remegő térdekkel, és gyomorral, szüntelenül kalapáló szívvel, ami a torkom környékén találta meg új helyét, legalábbis én úgy éreztem.

Bő öt perc séta után megérkeztem a parkba. Nem volt ismeretlen a helyszín, sokat jártam ide többek között Louissal is. Megkerestem azt a részét, ami a fiúk (Louis Harryvel, a legjobb barátommal és nem mellesleg padtársammal, Zaynnel, Liammal és Niallel, akik az a osztályban tanulnak él együtt. Ők öten alkotnak egy bandát, ami körülbelül két év alatt a világszínvonalat érte el. A One Direction) házához legközelebb esik, és helyet foglaltam a padon.

Az órámra néztem, ami 15:01-et mutatott. Ölembe ejtettem a kezem, a készülékkel együtt. Gondolataim csak úgy cikáznak, ismét megnyomom a feloldó gombot. Öt perc telt el. Louisék utcájára nézek (nem lakunk messze egymástól, rálátásom volt az ő utcájukra és a miénkre is). Nem látok senkit közeledni arról, azt gondolom, még készülődik, hiszen nem védjegye a pontosság. 10 percet késik, még mindig él bennem a remény. Biztos eljön, csak későn eszmélt fel, és kezdett készülődni.  Az óra negyed négyet mutat, egyúttal valami az orromra esik. Az égre nézek, ami már szinte teljesen beszürkült. Elsőnek szemerkélni, majd esni végül szakadni kezd az eső, ezt mind tíz perc alatt. Kezdek fázni, és a türelmem is fogytában. Fél négy. Az idegességem a tető fokára hág, rágni kezdem a körmöm. Három negyed négy. Fázok. Nagyon, de nagyon lehűlt az idő. A kabátomon már nem csak vízcseppek, hanem egész foltok látszanak, és sokkal több a sötét barna szín, mint az eredeti világos rajta. Három óra, ötven perc. A kabátom átázott, nem csak a csizmám csurom víz, hanem a zoknim tocsog a tengerben. Ötvenöt. A hajam lelapult, kócos lett. A csőnadrágom a combomra tapadt. Négy óra. Ennyi. Elég volt. Ezt már nem késésnek nevezik, hanem úgy, hogy nem jött el. Elfelejtett, megint.

Elindultam haza, mondhatni futólépésben. A lépcsőházunk kövein konkrétan tócsákat hagyott a lábam nyoma. Beléptem az ajtón, és már meg is hallottam nővérem kiszűrődő hangját a konyhából.

- Na végre, hogy itt vagy! Már kezdtem aggódni, nem is szóltál, hogy elmész! – kezdett bele, anélkül, hogy látott volna. Aztán kilépett a bejárathoz és a szájához kapta kezét. – Te jó ég! Csurom víz vagy! Mégis hol jártál?

- Az nem érdekes, de mindjárt megfagyok. Ha most nem leszek beteg, akkor soha, erről biztosíthatlak – Alice csak szemeit kapkodtak az arcom és a csizmám között, miközben én levettem magamról a vizes holmikat.

- Engedek neked meleg vizet a kádban! – rohant fontoskodóan az emelet felé. – Utána majd teát is csinálok, és ha végeztél a fürdővel szépen elmeséled nekem, hogy merre jártál! – ordította az emeletről.

Miután csak a fehérneműim (zokni kivételével) és egy póló volt rajtam, én is utána siettem. Fürdőszobába lépve megcsapott a víz meleg gőze, és ahogy a testem kezdett ismét felmelegedni eszméletlenül jó érzés volt.

- Akkor én megyek és megcsinálom a mézes teát – indult ki a szobából Alice, miközben én letöröltem magamról a nedvességet (bár pár másodperc múlva ismét vizes lettem, hiszen bele merültem a kád, forró vízbe).

*

A kanapén ülve, betakarózva, száraz ruhákban a teás bögrét szorongattam. Alice is lehuppant mellém, és érdeklődő tekintettel meredt rám.

- Mesélj – szólt, kikapta a kezemből a távirányítót, amivel jelezni akartam, hogy semmi kedvem róla beszélni, majd törökülésbe fonta lábait.

- Nem akarok – hajtottam le a fejem, és belekortyoltam az epres, mézes, citromos teába.

- De akarsz, mert a nővéred vagyok. Az ikertestvéred, és egyrészt tudod, hogy megbízhatsz bennem, másrészt aggódok érted, szóval tudnom kell. Háláld meg ezzel a teát és a fürdőt – sorolta, és az utolsó mondattal tudta, hogy megfogott így gúnyos mosoly ült ki az arcára. Megráztam a fejem, és egy utolsó korty tea után, belekezdtem a történetbe.

- Úgy volt, hogy ma találkozunk Louissal – nyögtem ki, és lesütöttem a szemem. Tudtam, hogy most jön a lecseszés, mi más?

- Te komolyan azt hitted, hogy küldesz neki egy sms-t és akkor ő eljön? Semmit nem tanultál az eddigi esetekből? De tényleg. Egyáltalán visszaírt? – kezdett bele a kérdés sorba, próbálva elkapni a tekintetem.

- Hé! Állj! Nem vagyok ilyen naiv… - Alice felröhögött. Na kössz. – Most nem voltam naiv. Egy szót sem írtam neki – mondtam, és elő kutattam a zsebemből a telefonom, majd a testvérem kezébe nyomtan, a kijelzőn a tegnapi sms beszélgetésünkkel. 

- Ó, értem. De mi lett a vége? Késett? – kérdezgetett tovább, miután ráeszmélt az igazságra. Visszaadta a telóm, én pedig a teára függesztettem a tekintetem. Az első könnycsepp gurult le az arcomon.

- Bár csak… El sem jött – feleltem, mire Alice szalonképtelen szavakkal illette őt.

- Ez egy barom – zárta le végül, egy kevésbé csúnya jelzővel… Legalábbis a többihez képest ez még elfogadható. – Merre van a papír?

- Milyen papír? – most már ránéztem, és miközben szemöldököm-ráncoltam, letöröltem azt a néhány könnycseppet az arcomról.

- Tudod… Amit szombaton kezdtünk el – felelte, de nekem még mindig nem esett le miről beszél. – A pontozás…

- Jaaaa, hogy az. Fent van a szobámban, azt hiszem az íróasztalomon – Alice pillanatok alatt felpattant az ágyról, és felsietett az emeletre. Újabb néhány másodperc múlva (talán volt egy perc is, aszta) már megint ott ült velem szemben, kezében egy tollal és a papírral. A kanapé előtt lévő kisasztal felé nyúlt, leemelte róla az egyik tankönyvét és a lap alá helyezte, majd sebesen írni kezdett.

Amikor elkészült elém tolta az írást, ami a szombati után egy újabb dátummal és leírással egészült ki

.

2014. Március 11. – Louis nem méltatott eljönni a saját ötletén megbeszélt találkozóra (nem mellesleg April eszméletlenül elázott, míg rá várt…) -

Megpróbáltam visszatartani arra az egy másodpercre a könnyeket, míg rá firkantottam a kiegészítést:

5 pont.

Ennyi kellett. A sírás szökőárként tőrt ki belőlem, nővérem egyből vigasztalni kezdett, ám közben a kávé asztalon pihenő pontszámra nézett. 

/0. Levél 0. Rész - Prológus\

Drága olvasók!:)

Huhh, hát itt a 0. rész, azaz a bevezetés, prológus. Nagyon, de nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. A következő rész úgy 3 nap múlva fog érkezni, ha minden jól meg ez lesz az időköz a részek között. Részletet majd az oldalsáv 3. szövegdobozában (a Louisos és Nialles gif alatt) találtok a következő részből. Várom chatben, de legfőképp kommentben és pipaként a véleményeteket, rosszat és jót egyaránt (bár remélem nem lesz szükség rosszakra)! Ezen kívül nagyon szívesen fogadom el a díjakat is!!!:))

Jó olvasást, további szép napot!:)

0. Levél 0. Rész: Prológus

A könnycseppek körmérkőzést folytattak a szemem sarkában, azért, hogy végig folyhassanak az arcomon. Ám, amikor becsaptam magam mögött a lakásunk bejárati ajtaját, és a konyha padlóra vetettem magam már nem kellett versenyezniük. Egyszerre folyt ki az összes, hogy zokogásban törhessenek ki. A nyelő- és légcsatornámat egy- egy óriási gombóc állta el (legalábbis én úgy éreztem), ezzel gátolva a tüdőmbe igyekező oxigént, és ezzel növelve az esélyét annak, hogy légszomj általi halált szenvedjek „életem egyik legszebb percében”. A lépcső felől dörömbölés hallatszott, ezzel jelezve, hogy valaki, akiről egyértelmű volt, hogy kicsoda lesétált, vagyis a zaj erősségéből ítélve lerohant azon. Ez a bizonyos illető egészen a konyhaajtóig rohant, csupán akkor lassította le a tempóját, amikor meglátta, hogy nem haldoklom – legalábbis fizikailag nem.

- Látom jól sikerült a buli – gúnyolódott az ikernővérem, Alice, míg körbefonta maga előtt a karjait. Kék szemei idegesítőek voltak, ahogyan a testvérem csupán a tekintetével próbálta hangsúlyozni, hogy ő tudta, hogy ez lesz – újra. A zokogás ismét feltörni készült, ezért gyorsan takartam el az arcom, hogy legalább Alice arcát ne kelljen látnom. Végül a megadás jeleként megrázta a fejét, vele együtt hosszú, szőke fürtjeit és kínjában elröhögte magát, majd közelebb sétált. – Tippelhetek? – kérdezte, és egy zsebkendőt nyújtott felém. Felemeltem a fejem, és ránéztem, ezzel jelezve, hogy várom az újabb remek poénját. – Csak nem Louis? – mosolygott rám, miközben mellém ült a konyha padlóra. Aprót bólintottam, ám a név hallatára újabb könnyáradat száguldott végig az arcomon. – April… Ez így nem mehet tovább – rázta meg a fejét, és megsimította a vállam.

- De mégis mit tudnék then- ni? – zokogtam. – Leszar, de én nem tudom leszarni őt. Egyszerűen nh-hem megy. 

- Mivel bántott meg már megint, ennyire? – kérdezte, miközben végig az arcomat fürkészte. Megráztam a fejem. Nem voltam benne biztos, hogy végig tudnám mesélni a ma estét. – Mit kellett tennie, ahhoz, hogy te zokogva jöjj haza a legjobb fiúbarátaid egyik legnagyobb bulijáról? Most sokkal vidámabbnak kellene lenned nálam, vagy ha más nem részegnek lenni, de semmiképp sem sírni. April, ő csak egy fiú. Semmi más, csupán a legjobb barátod. De milyen legjobb barát az, aki minden másnap megsirat, még ha nem is tud mindről? Meséld el mi volt ma, és talán tudok segíteni, vagy ha nem legalább együtt érezni. Hidd el jót tesz majd kiadni magadból, de hát miért én mondom ezeket, amikor te már sokkal jobban tudod több tíz, száz vagy ezer ilyen eset után. – kelletlenül bólintottam, és letöröltem a – jelenleg még – egyedül csordogáló könnycseppet az arcomról.

- Tudod, mert már meséltem, hogy milyen nehéz volt rávezetni Louist, hogy meghívjon erre a bulira. Aztán Harrynek sikerült csak, amikor az ő meghívását elutasítottam, azzal, hogy valaki mástól jobban várnám. A lényeg, hogy végül is meghívott, de bár ne tette volna. Eleinte azt hittem végre lesz egy közös bulink, amin minden jól alakul. Együtt vettük le a tálcáról a welcome-drinket, majd körbe sétáltunk köszöntve az ismerősöket, vagyis az ő ismerőseit. De itt el is múlt a csoda, elszakadt tőlem. Rajongó lányokkal beszélgetett, ami nem lepett meg, sőt, elsőnek még csak rosszul sem esett. Egy részben vártam, hogy ez az este erről fog szólni, hiszen számtalan lehetőség volt a directioner lányoknak belépőt nyerni a bulira. Kvízek, sorsolások stb. Így hát leültem egy bárszékre, iszogattam, és vártam hátha észrevesz majd. Aztán eltelt majdnem félóra, de Louis még mindig sehol sem volt. Illetve láttam, de ő felém se tekintett. Ezt még mindig normálisnak vettem, hiszen velem mindig tud lenni, de a rajongókkal nem feltétlen. Végül Harry jött oda hozzám. Na, itt kezdett fura lenni az egész. Megkérdeztem tőle, hogy te nem akarsz a rajongókkal lenni? Erre egyenesen hülyének nézett. Fel se fogta, milyen rajongókról beszélek, és tudatta velem, hogy a lányok, akikkel Louis, Liam, Zayn és Niall beszélgetnek nem rajongók, hanem ismerősök és barátok. Hiszen miért jöhetnének be egy ilyen nagyszabású eseményre rajongók? Nyereményjátékok belépőjegyekért? Ugyan már, hol élek én?! Hiszen nekem se kellett mutatnom semmit belépésnél… Aztán Harry azt mondta menjek oda Louishoz, mert lehet, azt várja, én keressem az ő társaságát. Furcsálltam, hogy ilyen hamar levágta a helyzetet, de hát nem is mondott hülyeséget, ezért megpróbálkoztam vele. Aha, persze. Álmodik a nyomor. Amint oda mentem, és egy egyszerű mizujs kérdést tettem fel aranyosan lekoptatott annyival, hogy „bocs most nem érek rá”. Szóval visszamentem Harryhez és Louist szidtam neki bő tízpercen át, ugyanis meguntam és haza jöttem – mint látod –fejeztem be a történetet és újra a tenyerembe mélyesztettem az arcom.

- Értem – felelte Alice. – Kezdjük ott, hogy mindig is tudtuk, illetve helyesbítek, én tudtam, hogy Louis egy gyökér – rosszalló tekintettel néztem fel rá, az obszcén szó hallatán, amit senkinek, még neki se engedtem, hogy Louis irányába használjon. – April, ezen nincs mit szépíteni. Louis Tomlinson egy gyökér, féreg, patkány, seggfej, paraszt. A megbántásról meg annyit, hogy újra elmondom, ha tényleg csak barátként gondolsz rá ez meg se kottyan – na. De nyilvánvalóan érdekel, hogy más lányokkal látod, és hogy velük foglalkozik helyetted. Ergo ő egy rettentően szar legjobb barát, és te szörnyen érzékeny vagy, vaaaagy, ami valószínűbb totál belezúgtál Louisbaaaa – nyávogta el a mondat végét. – És amíg ezt nem vallod be, semmit se tudunk kezdeni az egész üggyel – amikor végérvényesen befejezte a véleményezést döbbenten néztem fel rá.

- Khm.. öhhm… hát… - kezdtem, de nem akartak kijönni a kiválasztott szavak a számból. – Na jó… Talán… egy picit.. De tényleg csak egy picit! – mondtam ki és a tenyerembe temettem az arcom ismét. Körülbelül a takargatás már azon a szinten járt, hogy a tükörképem is szánalmasnak tartanám, így inkább senkise lásson, hogy ne gondolhassák ők is ugyanezt rólam.

- Hahhahahhahahahha. Tudtam! – ugrott fel hirtelen, és furcsa öröm táncba kezdett, végül újra visszahuppant mellém. – Éssssssss véletlenül felkészültem erre az alkalomra egy ötlettel. –mosolygott eszelősen, amitől előre félni kezdtem. – Jegyezd fel, akárhányszor megbánt vagy paraszt módján viselkedik, vagy síró görcs jön rád miatta. Bármi ilyesmit. És tegyük fel amikor csak szarul esik akkor pontozod az eset, mondjuk egyes szintűre, viszont, amikor már nekem vagy Harrynek kell vigasztalni 3 óra síráson át az legyen ötös szintű. Kezdhetjük ezzel is. Hányas szintre értékelnéd? – kérdezte izgatottan, én pedig megpróbáltam értelmezni a hadarását.

- Öööö ötöt, talán – feleltem bizonytalanul, mire a nővérem előkapott egy lapot és feljegyezte:

2014. Március 08. – Louis egy seggfej volt a Fireproof debütáló party-án.- 5 pont

- Na, igen. És így folytatjuk tovább. Illetve te majd folytatod. Szépen feljegyzed az összest, és amikor kigyűlik, mondjuk, 20 írsz egy névtelen levelet az érzéseiddel, névtelenül, úgy, hogy ne is jöjjön rá. Bár ez nem lesz nehéz amekkora tapló. A századiknak a végére pedig bevallod az érzésed és oda írod a neved – vigyorgott Alice, teljes büszkeséggel.

- Alice nem gondolod, hogy ez egy picit mesebeli? – kérdeztem nevetve.

- Lehet, hogy az, de mindig a mesékben van az igazi kihívás. Többet már úgysem szenvedhetsz ennél – jelentette ki ’aranyosan’. – Nem fog rájönni, hiszen több ezer rajongó küldhetne neki ehhez hasonló leveleket – és ebben igaza volt. Nem is kicsit. Nekem már úgyis mindegy vele kapcsolatban, hát miért ne mennék bele?

- Rendben – bólintottam.