/0. Levél 0. Rész - Prológus\

Drága olvasók!:)

Huhh, hát itt a 0. rész, azaz a bevezetés, prológus. Nagyon, de nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek. A következő rész úgy 3 nap múlva fog érkezni, ha minden jól meg ez lesz az időköz a részek között. Részletet majd az oldalsáv 3. szövegdobozában (a Louisos és Nialles gif alatt) találtok a következő részből. Várom chatben, de legfőképp kommentben és pipaként a véleményeteket, rosszat és jót egyaránt (bár remélem nem lesz szükség rosszakra)! Ezen kívül nagyon szívesen fogadom el a díjakat is!!!:))

Jó olvasást, további szép napot!:)

0. Levél 0. Rész: Prológus

A könnycseppek körmérkőzést folytattak a szemem sarkában, azért, hogy végig folyhassanak az arcomon. Ám, amikor becsaptam magam mögött a lakásunk bejárati ajtaját, és a konyha padlóra vetettem magam már nem kellett versenyezniük. Egyszerre folyt ki az összes, hogy zokogásban törhessenek ki. A nyelő- és légcsatornámat egy- egy óriási gombóc állta el (legalábbis én úgy éreztem), ezzel gátolva a tüdőmbe igyekező oxigént, és ezzel növelve az esélyét annak, hogy légszomj általi halált szenvedjek „életem egyik legszebb percében”. A lépcső felől dörömbölés hallatszott, ezzel jelezve, hogy valaki, akiről egyértelmű volt, hogy kicsoda lesétált, vagyis a zaj erősségéből ítélve lerohant azon. Ez a bizonyos illető egészen a konyhaajtóig rohant, csupán akkor lassította le a tempóját, amikor meglátta, hogy nem haldoklom – legalábbis fizikailag nem.

- Látom jól sikerült a buli – gúnyolódott az ikernővérem, Alice, míg körbefonta maga előtt a karjait. Kék szemei idegesítőek voltak, ahogyan a testvérem csupán a tekintetével próbálta hangsúlyozni, hogy ő tudta, hogy ez lesz – újra. A zokogás ismét feltörni készült, ezért gyorsan takartam el az arcom, hogy legalább Alice arcát ne kelljen látnom. Végül a megadás jeleként megrázta a fejét, vele együtt hosszú, szőke fürtjeit és kínjában elröhögte magát, majd közelebb sétált. – Tippelhetek? – kérdezte, és egy zsebkendőt nyújtott felém. Felemeltem a fejem, és ránéztem, ezzel jelezve, hogy várom az újabb remek poénját. – Csak nem Louis? – mosolygott rám, miközben mellém ült a konyha padlóra. Aprót bólintottam, ám a név hallatára újabb könnyáradat száguldott végig az arcomon. – April… Ez így nem mehet tovább – rázta meg a fejét, és megsimította a vállam.

- De mégis mit tudnék then- ni? – zokogtam. – Leszar, de én nem tudom leszarni őt. Egyszerűen nh-hem megy. 

- Mivel bántott meg már megint, ennyire? – kérdezte, miközben végig az arcomat fürkészte. Megráztam a fejem. Nem voltam benne biztos, hogy végig tudnám mesélni a ma estét. – Mit kellett tennie, ahhoz, hogy te zokogva jöjj haza a legjobb fiúbarátaid egyik legnagyobb bulijáról? Most sokkal vidámabbnak kellene lenned nálam, vagy ha más nem részegnek lenni, de semmiképp sem sírni. April, ő csak egy fiú. Semmi más, csupán a legjobb barátod. De milyen legjobb barát az, aki minden másnap megsirat, még ha nem is tud mindről? Meséld el mi volt ma, és talán tudok segíteni, vagy ha nem legalább együtt érezni. Hidd el jót tesz majd kiadni magadból, de hát miért én mondom ezeket, amikor te már sokkal jobban tudod több tíz, száz vagy ezer ilyen eset után. – kelletlenül bólintottam, és letöröltem a – jelenleg még – egyedül csordogáló könnycseppet az arcomról.

- Tudod, mert már meséltem, hogy milyen nehéz volt rávezetni Louist, hogy meghívjon erre a bulira. Aztán Harrynek sikerült csak, amikor az ő meghívását elutasítottam, azzal, hogy valaki mástól jobban várnám. A lényeg, hogy végül is meghívott, de bár ne tette volna. Eleinte azt hittem végre lesz egy közös bulink, amin minden jól alakul. Együtt vettük le a tálcáról a welcome-drinket, majd körbe sétáltunk köszöntve az ismerősöket, vagyis az ő ismerőseit. De itt el is múlt a csoda, elszakadt tőlem. Rajongó lányokkal beszélgetett, ami nem lepett meg, sőt, elsőnek még csak rosszul sem esett. Egy részben vártam, hogy ez az este erről fog szólni, hiszen számtalan lehetőség volt a directioner lányoknak belépőt nyerni a bulira. Kvízek, sorsolások stb. Így hát leültem egy bárszékre, iszogattam, és vártam hátha észrevesz majd. Aztán eltelt majdnem félóra, de Louis még mindig sehol sem volt. Illetve láttam, de ő felém se tekintett. Ezt még mindig normálisnak vettem, hiszen velem mindig tud lenni, de a rajongókkal nem feltétlen. Végül Harry jött oda hozzám. Na, itt kezdett fura lenni az egész. Megkérdeztem tőle, hogy te nem akarsz a rajongókkal lenni? Erre egyenesen hülyének nézett. Fel se fogta, milyen rajongókról beszélek, és tudatta velem, hogy a lányok, akikkel Louis, Liam, Zayn és Niall beszélgetnek nem rajongók, hanem ismerősök és barátok. Hiszen miért jöhetnének be egy ilyen nagyszabású eseményre rajongók? Nyereményjátékok belépőjegyekért? Ugyan már, hol élek én?! Hiszen nekem se kellett mutatnom semmit belépésnél… Aztán Harry azt mondta menjek oda Louishoz, mert lehet, azt várja, én keressem az ő társaságát. Furcsálltam, hogy ilyen hamar levágta a helyzetet, de hát nem is mondott hülyeséget, ezért megpróbálkoztam vele. Aha, persze. Álmodik a nyomor. Amint oda mentem, és egy egyszerű mizujs kérdést tettem fel aranyosan lekoptatott annyival, hogy „bocs most nem érek rá”. Szóval visszamentem Harryhez és Louist szidtam neki bő tízpercen át, ugyanis meguntam és haza jöttem – mint látod –fejeztem be a történetet és újra a tenyerembe mélyesztettem az arcom.

- Értem – felelte Alice. – Kezdjük ott, hogy mindig is tudtuk, illetve helyesbítek, én tudtam, hogy Louis egy gyökér – rosszalló tekintettel néztem fel rá, az obszcén szó hallatán, amit senkinek, még neki se engedtem, hogy Louis irányába használjon. – April, ezen nincs mit szépíteni. Louis Tomlinson egy gyökér, féreg, patkány, seggfej, paraszt. A megbántásról meg annyit, hogy újra elmondom, ha tényleg csak barátként gondolsz rá ez meg se kottyan – na. De nyilvánvalóan érdekel, hogy más lányokkal látod, és hogy velük foglalkozik helyetted. Ergo ő egy rettentően szar legjobb barát, és te szörnyen érzékeny vagy, vaaaagy, ami valószínűbb totál belezúgtál Louisbaaaa – nyávogta el a mondat végét. – És amíg ezt nem vallod be, semmit se tudunk kezdeni az egész üggyel – amikor végérvényesen befejezte a véleményezést döbbenten néztem fel rá.

- Khm.. öhhm… hát… - kezdtem, de nem akartak kijönni a kiválasztott szavak a számból. – Na jó… Talán… egy picit.. De tényleg csak egy picit! – mondtam ki és a tenyerembe temettem az arcom ismét. Körülbelül a takargatás már azon a szinten járt, hogy a tükörképem is szánalmasnak tartanám, így inkább senkise lásson, hogy ne gondolhassák ők is ugyanezt rólam.

- Hahhahahhahahahha. Tudtam! – ugrott fel hirtelen, és furcsa öröm táncba kezdett, végül újra visszahuppant mellém. – Éssssssss véletlenül felkészültem erre az alkalomra egy ötlettel. –mosolygott eszelősen, amitől előre félni kezdtem. – Jegyezd fel, akárhányszor megbánt vagy paraszt módján viselkedik, vagy síró görcs jön rád miatta. Bármi ilyesmit. És tegyük fel amikor csak szarul esik akkor pontozod az eset, mondjuk egyes szintűre, viszont, amikor már nekem vagy Harrynek kell vigasztalni 3 óra síráson át az legyen ötös szintű. Kezdhetjük ezzel is. Hányas szintre értékelnéd? – kérdezte izgatottan, én pedig megpróbáltam értelmezni a hadarását.

- Öööö ötöt, talán – feleltem bizonytalanul, mire a nővérem előkapott egy lapot és feljegyezte:

2014. Március 08. – Louis egy seggfej volt a Fireproof debütáló party-án.- 5 pont

- Na, igen. És így folytatjuk tovább. Illetve te majd folytatod. Szépen feljegyzed az összest, és amikor kigyűlik, mondjuk, 20 írsz egy névtelen levelet az érzéseiddel, névtelenül, úgy, hogy ne is jöjjön rá. Bár ez nem lesz nehéz amekkora tapló. A századiknak a végére pedig bevallod az érzésed és oda írod a neved – vigyorgott Alice, teljes büszkeséggel.

- Alice nem gondolod, hogy ez egy picit mesebeli? – kérdeztem nevetve.

- Lehet, hogy az, de mindig a mesékben van az igazi kihívás. Többet már úgysem szenvedhetsz ennél – jelentette ki ’aranyosan’. – Nem fog rájönni, hiszen több ezer rajongó küldhetne neki ehhez hasonló leveleket – és ebben igaza volt. Nem is kicsit. Nekem már úgyis mindegy vele kapcsolatban, hát miért ne mennék bele?

- Rendben – bólintottam.