/1. Levél 3. Rész - Idegölő várakozás\

Sziasztok Drága Olvasók!:)
Nagyon sok idő után (amiért óriási elnézést kérek) megérkezett az új rész, ezenkívül új designet kapott az oldal. Köszönöm a kommenteket, a pipákat, és nagyon örülök mind a 7 feliratkozónak!:) Remélem ez a rész is elnyeri a tetszéseteket, hamarosan hozom az újat, jó olvasást!:)

1. Levél 3. Rész – Idegölő várakozás

Ott álltunk az oldalvonal mellett a fiúkkal, és azt vártunk, hogy lehozzák Louist a pályáról… hordágyon, eszméletlenül. Nem, ez nem egy nagy meccs, mint valami FC Barcelona általi játék, ám a csarnok pont annyira volt az, hogy legyen egy elsősegélyt nyújtó csapat. Arrébb álltunk, hogy el tudjanak menni közöttünk a segítők. És itt kezdődött csupán az este, pont akkor, amikor Louis látványától, ahogy mozdulatlanul fekszik, csukott szemmel azon az ágyon kicsordult a szememből az első könnycsepp.                          

Egy ápoló utána a hordágy, majd ismét egy ápoló, utána pedig az edző, a sajátjaink edzője, aki nélkül folytatódott mögöttünk a meccs, majd mi is követtük a sort, és mi nyolcan, kivonultunk a csarnokból a folyosóra. Meg sem álltunk az elsősegély szobáig, ahol felrakták Louist az ágyra, és megkezdték az ápolását. Feltartották magasba a lábát, vizes ruhát tettek a nyakára, majd oldalra fektették. Semmi.

- Hívd mentőket Eric! – szólt oda az egyik ápoló az edzőnek, aki másodperceken belül füléhez emelte a telefonját és információkkal bombázta a diszpécsert.

- Hány éves? – nézett ránk az edző.

- Tizennyolc – motyogtam, és konkrétan, ahogy kimondtam, már azon gondolkodtam, hogyan sikerült kiejteni egy szót is a számon?! Mindenem remegett. A gyomrom, a térdem. És minél több ideig feküdt ott Louis, bármilyen életjel nélkül, annál jobban kezdtem bepánikolni.

- Rendben – csúsztatta vissza a zsebébe a készüléket az edző. – Azt mondták öt perc és itt vannak, úgyhogy azt megvárom, aztán visszamegyek a meccsre. Bementek vele a korházba? – pillantott felénk.

- Persze – szólt Harry.

Nem tudom mennyi ideig álltunk ott, és néztük, ahogy az ápolók próbálják keltegetni Louist az ájult állapotból, amikor végre megérkeztek a mentősök, felmérték a helyzetet majd velünk és természetesen Louissal együtt kivonultunk az autóhoz, amibe miután kinyitották a hátsóajtaját beemelték Louist.

- Valószínűleg nincsen nagyon komoly baja. Agyrázkódás az lehetséges, de még ma fel fog ébredni, természetesen – sorolta az egyik mentős nekünk, valami megnyugtatás féleképpen. – Ki szeretne velünk jönni? – kérdezte, mire mind a hárman felém néztek. Egyszerre. Visszanéztem rájuk, de nem tudtam mit mondani rá. Megráztam a fejem.  – Jót tesz neki, ha legalább a tudat alattija érzékeli, hogy valaki ott van, akit ismer és szeret. Egyébként lehet nekünk is szükségünk lesz róla egy- két információra, és ahhoz is szükség van hozzátartozóra – folytatta.

- Te tudod a legjobban az információkat - szólt Harry, és valóban volt igazság a szavaiban.

- Jó, az igaz, de az nem illik rám, hogy Louis szeret… - feleltem, Harry pedig a körülmények ellenére elnevette magát.

- Na, menj! – tette a hátamra a kezét, afféle biztatás kép.

Kínkeservesen megindultam az autó felé és beültem a hátsó részen elhelyezett széken. Louis körül egy újabb ápoló, vagyis mentős munkálkodott, de továbbra is eszméletlen maradt. Ám olyan hamar megérkeztünk a korházhoz, hogy kérdezni se volt időm. Ennyi időre kellett mentővel eljönnöm? Még csak a hangom se hallhatta, hogy „az segítse a felébredésben”. Hülyeség ez az egész, de nekem oly mindegy csak legyen végre jól.

Kinyitottak az autó hátsó ajtaját, majd a mentős, aki elől ült intett, hogy előbb szálljak ki én. Megtettem, és amikor az ugrásszerű mozdulatom után oldalra néztem már megpillantottam a felénk siető három fiút. Louist is kivették a mentősök, majd elkezdték befelé tolni. Amikor úgy három méterre voltunk tőlük, megtörtént az, amire csupán negyed órája várunk, mégis egy örökké valóságnak tűnt: Louis kinyitotta a szemét, de már nem láthatott minket.

*

Csak ültünk a Louis szobájához legközelebb lévő váróteremben és vártunk. Ennyit csináltunk több mint egy órán át. Kínomban már a falba vertem a fejem, amíg Niall mindenféle automatából szerzett kaját tömött magába, Liam pedig szintén hasonló eredetű kávét kortyolgatott, közben eszméletlenül értelmet, és fárasztó hülyeségeken röhögtek. Harry pedig felszívódott, de az is meg lehet, hogy elmondta hova megy csak pont nem volt kedvem ráfigyelni. Szóval egy órán át szuggeráltuk a kórterem ajtaját, ám az sehogy sem akart kinyílni. Mellesleg kicsit sem stressz oldó helyzet, amikor hosszú ideig egy diagnózisra vársz, sőt mi több, minél több ideig ültünk ott, annál inkább gondoltam azt, hogy mégiscsak valami komolyabb baja lett.

- Na, itt vagyunk – sétált felénk Harry.

- Mit csináltál? – kérdeztem, és abbahagytam a koponyám kínzását.

- Telefonálgattam. Felhívtam Louis szüleit, és Zaynnel is beszéltem. Megnyerték a meccset 2-1-re – szólt, és lehuppant közém és Liam közé. – Mondtak már bármit is Louisról? – kérdezte reménykedve.

- Semmit az égvilágon, pedig már vagy egy órája itt ülünk – mérgelődtem.  - Egyáltalán csinált látta már orvos, vagy csináltak vele valamit?

- Ez egy remek kérdés – röhögött fel. – Csak válaszolni nem tudok rá.

Végül egy újabb várakozással töltött fél óra után végre oda sétált hozzánk egy orvos.

- Úgy néz ki egyelőre, hogy a fiúnak semmi komolyabb baja nincs, ám pár napra bent tartjuk megfigyelésre. Az agyrázkódása evidens volt, ám azt nem tudhatjuk pontosan súlyos-e, vagy csak általános. A hétvégén mindenképpen hazamehet. Attól függetlenül, hogy betöltötte a tizennyolcadik életévét, értesítették már a szüleit? Már csak azért is, mivel ha jól gondolom, maguk sem lehetnek idősebbek nála – hadarta el, az őszes hajú, szemüveges doktor úr. 

- Igen, már beszéltem velük, még ma bejönnek – felelte neki Harry.

- Mondjuk, az felesleges, mivel jelenleg alszik, és azután is pihennie kell – mondta.

- Akkor mi sem láthatjuk már ma? – kérdeztem csalódottan.

- Nem. Holnap délelőtt vizsgálatokat végzünk, ám délután már meglátogathatják – magyarázta. – Van még kérdésük?

- Nem, azt hiszem nincsen – ráztam meg a fejem.

- Hát, akkor további szép napot! – mondta, és azzal hátat is fordított nekünk.

- Mi a rákot jelent az, hogy evidens? – ráncolta a szemöldökét Niall, mire mind a hárman felnevettünk. 

- Haza vigyünk? – tette a vállamra a karját Harry.

- Aha, légy szíves – mosolyogtam rá, és elindultunk kifelé a korházból. Pár per

cen belül pedig már a társasházunk lépcsőjén sétáltam fel.

- Te jó Isten! – ugrott ki elém Alice a konyhából. – Hol voltál már megint?

- Korházban – feleltem. Na, jó, azért volt benne egy kis olyasmi, hogy húzni akartam az agyát.

- Hogy mi van??? – ordította idegesen. – Miért nem hívtál fel? Meg egyáltalán mi a fene történt?

- Louisnak volt egy szerencsétlen balesete a meccs közben. Azt mondta az orvos agyrázkódása van, de még nem biztos az erőssége – feleltem.

- Ijj, az nem jó – mondta.

- Hát nem. De, elmondhatom magamról, hogy „olyan fontos vagyok az életében”, hogy én kísérhettem a mentőben – szóltam, és egy nyúzott mosolyt erőltettem az arcomra.