/1. Levél 1. Rész - Még jó, hogy vártalak\

Helló, Drága Olvasók!:)
Végül úgy döntöttem már ma felrakom az új részt, hogy minél több kerüljön fel így az elején. Vagyis meglehet, hogy így az első részekben sűrűbbek lesznek az újak, de később átállok a 3 napra. 
Remélem tetszeni fog! Kommenteljetek, pipáljatok és írjatok chatben!
Jó olvasást, további szép napot!:)

1. levél 1. rész – Még jó, hogy vártalak…

Hétfő

 A hétvégém remekül telt. Miután szombat este álomba sírtam magam, menekülve vidám gondolataim elől, a reggel, ha lehet még szörnyűbbre sikerült. Aranyos köhögés (ami már szinte fuldoklásnak minősíthető volt) közepette keltem. De vajon mikor fáztam meg? Amikor könny áztatott arccal haza sétáltam, éjfél után, miniszoknyában, a márciusi hidegben? Ááá, biztosan nem. Mindenestre egész vasárnap a forró tea és a meleg takaró képviselte a legjobb barátaim szerepét.

Pechemre hétfő reggelre nem voltam olyan rosszul, hogy a doki kiírjon (gonosz orvos, nem ad igazolást holmi náthára…), ezért kénytelen voltam elmenni a suliba, hogy a 11/b osztállyal töltsem a napom. Na és, hogy ne ússzam meg ennyivel, ezzel az is együtt jár, hogy egész nap egy légtérben kellett lennem, nem mással, mint Louissal. Osztályon belüli viszonzatlan szerelem… A legjobb dolog a világon. Próbáltam kerülni a társasságát, sőt alig néztem rá egész nap (amire szörnyen büszke vagyok). Természetesen ez egy idő után feltűnt neki, és ő kezdett el bámulni engem, vagy amikor nem, akkor Alicet figyelte. Gondolom próbált leolvasni valamit az arcunkról, sikertelenül.

Valahogy átszenvedtem a 6 tanórát. Jöhetett a délután, amire nagyon élvezetes programot szántam: házi írás, és egy csomag százas zsebkendő társaságában sírós film nézése (Marley meg én… akárhányszor nézem meg, tuti sírni fogok). Gratulálok April, ennél menőbb időtöltést akarva se találtál volna. A film és a konkrét semmit tevés rásegített a kattogó agyamra, ami szokása szerint egy emberről gondolkodott csupán. Ha nem történik semmi is felemésztem magam a hülyeségeimmel, nem hogy egy üzenet segítségével…

Istenem, csak tudnám, miért mondok mindig igent. Komolyan mit várok? Hogy térden állva fog könyörögni, hogy bocsássak meg?! Aha, biztos ez fog történni. Valóság hűbb gondolat, hogy kimagyarázza magát mindenféle hazugsággal, én meg a változatosság kedvéért megbocsátok neki, és kezdődik minden elölről. Mindenesetre egésznap egy mondat járt a fejemben. Háromkor, a parkban.

Kedd

Ha a tegnap délelőttjét kellett átszenvednem, akkor nem tudom a maira mik a megfelelő szavak. Az eszem végig máshol járt (a parkban sétálgatott valahol), így egy másodpercig sem tudtam figyelni az órákon. Lopva pillantgattam Louis felé, de rajta semmi ilyesmit nem vettem észre, sőt. Unottabb képet vágott, mint szokott.

És eljött a délután (persze, hiszen az idő telik, még ha nekem nagyon lassúnak is tűnik…). Eszméletlenül izgatott voltam, ami szintén nem szokatlan, csupán annyival másabb most, hogy régebben rengeteget mentünk el Louissal délutánonként sétálni, beszélgetni vagy néha Mc Donaldsba ilyesmik. Na igen… Régen sok időt töltöttünk együtt, most már legalább annyira keveset, mint amilyet sokat töltöttünk el akkoriban. Ilyen az élet. Változik az idő, még ha nem is akarjuk. Megszoksz vagy megszöksz helyzet, ez egyértelmű. 

Szóval elkezdtem készülődni. Először az egész szettemet átvettem, hogy a lehető legfrissebb hatást keltsem. Aztán rájöttem, hogy a legkevésbé sem jó ötlet, ha teljesen más ruhába jelenek meg, mint, amibe délelőtt voltam. Túl feltűnő lenne. Így hát visszavettem magamra az eredeti öltözékem, és inkább a hajammal és a sminkkel foglalkoztam.

Kinézet probléma letudva, ám ez csak a kezdet volt. Nem tudtam eldönteni egyek e, vagy sem. Félő volt, hogy ha nem eszek éhes leszek, de lehet, elmegyünk kajálni, ha meg nem akkor sem tesz jót, a hányingeremnek.  Végül nem ettem. Aztán kimentem a levegőre, és rájöttem, hogy az ég csak szürkül, ami nem jó jel. Ekkor jött az esernyő probléma, na a hó veszélyről ne is beszéljünk. Az esernyőmet nem találtam (télen nem volt rá szükség), és azt sem tudtam, hogy a hótól félve célszerű volna csizmában menni, vagy tényleg ugyanúgy jelenjek meg, mint délelőtt, azaz cipőben.

Végezetül úgy döntöttem csizmában megyek, de esernyőt nem viszek, biztos nem most kezdd el esni, hiszen még részben tél van, és ha úgy 3 hónapig nem esett eső csak hó, akkor nem ma várható. Legalábbis reméltem. Vagyis eljutottam addig, hogy kiléptem az utcára és megindultam a park felé, kattogó aggyal (mit mondjak majd neki?), remegő térdekkel, és gyomorral, szüntelenül kalapáló szívvel, ami a torkom környékén találta meg új helyét, legalábbis én úgy éreztem.

Bő öt perc séta után megérkeztem a parkba. Nem volt ismeretlen a helyszín, sokat jártam ide többek között Louissal is. Megkerestem azt a részét, ami a fiúk (Louis Harryvel, a legjobb barátommal és nem mellesleg padtársammal, Zaynnel, Liammal és Niallel, akik az a osztályban tanulnak él együtt. Ők öten alkotnak egy bandát, ami körülbelül két év alatt a világszínvonalat érte el. A One Direction) házához legközelebb esik, és helyet foglaltam a padon.

Az órámra néztem, ami 15:01-et mutatott. Ölembe ejtettem a kezem, a készülékkel együtt. Gondolataim csak úgy cikáznak, ismét megnyomom a feloldó gombot. Öt perc telt el. Louisék utcájára nézek (nem lakunk messze egymástól, rálátásom volt az ő utcájukra és a miénkre is). Nem látok senkit közeledni arról, azt gondolom, még készülődik, hiszen nem védjegye a pontosság. 10 percet késik, még mindig él bennem a remény. Biztos eljön, csak későn eszmélt fel, és kezdett készülődni.  Az óra negyed négyet mutat, egyúttal valami az orromra esik. Az égre nézek, ami már szinte teljesen beszürkült. Elsőnek szemerkélni, majd esni végül szakadni kezd az eső, ezt mind tíz perc alatt. Kezdek fázni, és a türelmem is fogytában. Fél négy. Az idegességem a tető fokára hág, rágni kezdem a körmöm. Három negyed négy. Fázok. Nagyon, de nagyon lehűlt az idő. A kabátomon már nem csak vízcseppek, hanem egész foltok látszanak, és sokkal több a sötét barna szín, mint az eredeti világos rajta. Három óra, ötven perc. A kabátom átázott, nem csak a csizmám csurom víz, hanem a zoknim tocsog a tengerben. Ötvenöt. A hajam lelapult, kócos lett. A csőnadrágom a combomra tapadt. Négy óra. Ennyi. Elég volt. Ezt már nem késésnek nevezik, hanem úgy, hogy nem jött el. Elfelejtett, megint.

Elindultam haza, mondhatni futólépésben. A lépcsőházunk kövein konkrétan tócsákat hagyott a lábam nyoma. Beléptem az ajtón, és már meg is hallottam nővérem kiszűrődő hangját a konyhából.

- Na végre, hogy itt vagy! Már kezdtem aggódni, nem is szóltál, hogy elmész! – kezdett bele, anélkül, hogy látott volna. Aztán kilépett a bejárathoz és a szájához kapta kezét. – Te jó ég! Csurom víz vagy! Mégis hol jártál?

- Az nem érdekes, de mindjárt megfagyok. Ha most nem leszek beteg, akkor soha, erről biztosíthatlak – Alice csak szemeit kapkodtak az arcom és a csizmám között, miközben én levettem magamról a vizes holmikat.

- Engedek neked meleg vizet a kádban! – rohant fontoskodóan az emelet felé. – Utána majd teát is csinálok, és ha végeztél a fürdővel szépen elmeséled nekem, hogy merre jártál! – ordította az emeletről.

Miután csak a fehérneműim (zokni kivételével) és egy póló volt rajtam, én is utána siettem. Fürdőszobába lépve megcsapott a víz meleg gőze, és ahogy a testem kezdett ismét felmelegedni eszméletlenül jó érzés volt.

- Akkor én megyek és megcsinálom a mézes teát – indult ki a szobából Alice, miközben én letöröltem magamról a nedvességet (bár pár másodperc múlva ismét vizes lettem, hiszen bele merültem a kád, forró vízbe).

*

A kanapén ülve, betakarózva, száraz ruhákban a teás bögrét szorongattam. Alice is lehuppant mellém, és érdeklődő tekintettel meredt rám.

- Mesélj – szólt, kikapta a kezemből a távirányítót, amivel jelezni akartam, hogy semmi kedvem róla beszélni, majd törökülésbe fonta lábait.

- Nem akarok – hajtottam le a fejem, és belekortyoltam az epres, mézes, citromos teába.

- De akarsz, mert a nővéred vagyok. Az ikertestvéred, és egyrészt tudod, hogy megbízhatsz bennem, másrészt aggódok érted, szóval tudnom kell. Háláld meg ezzel a teát és a fürdőt – sorolta, és az utolsó mondattal tudta, hogy megfogott így gúnyos mosoly ült ki az arcára. Megráztam a fejem, és egy utolsó korty tea után, belekezdtem a történetbe.

- Úgy volt, hogy ma találkozunk Louissal – nyögtem ki, és lesütöttem a szemem. Tudtam, hogy most jön a lecseszés, mi más?

- Te komolyan azt hitted, hogy küldesz neki egy sms-t és akkor ő eljön? Semmit nem tanultál az eddigi esetekből? De tényleg. Egyáltalán visszaírt? – kezdett bele a kérdés sorba, próbálva elkapni a tekintetem.

- Hé! Állj! Nem vagyok ilyen naiv… - Alice felröhögött. Na kössz. – Most nem voltam naiv. Egy szót sem írtam neki – mondtam, és elő kutattam a zsebemből a telefonom, majd a testvérem kezébe nyomtan, a kijelzőn a tegnapi sms beszélgetésünkkel. 

- Ó, értem. De mi lett a vége? Késett? – kérdezgetett tovább, miután ráeszmélt az igazságra. Visszaadta a telóm, én pedig a teára függesztettem a tekintetem. Az első könnycsepp gurult le az arcomon.

- Bár csak… El sem jött – feleltem, mire Alice szalonképtelen szavakkal illette őt.

- Ez egy barom – zárta le végül, egy kevésbé csúnya jelzővel… Legalábbis a többihez képest ez még elfogadható. – Merre van a papír?

- Milyen papír? – most már ránéztem, és miközben szemöldököm-ráncoltam, letöröltem azt a néhány könnycseppet az arcomról.

- Tudod… Amit szombaton kezdtünk el – felelte, de nekem még mindig nem esett le miről beszél. – A pontozás…

- Jaaaa, hogy az. Fent van a szobámban, azt hiszem az íróasztalomon – Alice pillanatok alatt felpattant az ágyról, és felsietett az emeletre. Újabb néhány másodperc múlva (talán volt egy perc is, aszta) már megint ott ült velem szemben, kezében egy tollal és a papírral. A kanapé előtt lévő kisasztal felé nyúlt, leemelte róla az egyik tankönyvét és a lap alá helyezte, majd sebesen írni kezdett.

Amikor elkészült elém tolta az írást, ami a szombati után egy újabb dátummal és leírással egészült ki

.

2014. Március 11. – Louis nem méltatott eljönni a saját ötletén megbeszélt találkozóra (nem mellesleg April eszméletlenül elázott, míg rá várt…) -

Megpróbáltam visszatartani arra az egy másodpercre a könnyeket, míg rá firkantottam a kiegészítést:

5 pont.

Ennyi kellett. A sírás szökőárként tőrt ki belőlem, nővérem egyből vigasztalni kezdett, ám közben a kávé asztalon pihenő pontszámra nézett.